Peter Budi

The Soviet police attempted to hide their weapons throughout the city in places like empty ambulances, but the protesters found and stole them. As the revolution was winding down, Péter Mansfeld and four other teenage freedom fighters continued hoarding guns and grenades in the event the rebels needed them again. They broke into the Minister of the Interior’s villa to steal ammunitions, and narrowly escaped a plainclothes police officer on their way out. In 1958 they stole a car and kidnapped a police officer on another weapons mission. The youngest of the revolutionaries grew frightened as the authorities circled closer on the five boys, and told his parents, who, as loyal communists, turned them in immediately.

Buda Péter: A pápalátogatás politikai okairól

A pápa magyarországi látogatásának egyik, ha nem éppen a legfontosabb célját egy húszperces találkozó szimbolizálja, amelyre közte és Hilarion orosz ortodox metropolita között került sor. Noha sokakat ez az esemény meglepetésként ért (a látogatás előtti napon ugyan feltételes módban előkerült ennek lehetősége), már a pápa magyarországi útjának meghirdetésekor teljes mértékben biztosak lehettünk abban, hogy sor fog kerülni erre a találkozóra, minthogy a kivételes látogatás hátterét eleve a háború és az orosz-ortodoxokkal való kapcsolat alakítása adta. Márpedig ez utóbbi tekintetben Magyarország több szempontból is kiemelt pozíciót foglal el.

A látogatás előtt nem sokkal Hilarion titkára, Philip Champion azt nyilatkozta, hogy „hihetetlenül fontos”, hogy a pápa az általa „a keresztény megújulás bástyájának” nevezett Magyarországra jön most, „ mert a magyar vezetők azon nagyon kevés európai vezetők közé tartoznak, akik a békére hívnak fel, és fontos, hogy a pápa eljöjjön és beszéljen és találkozzon velük.” Több minden is kiderül ebből a megfogalmazásból.

Hilarion (joggal feltételezhetjük, hogy a titkára nem képvisel az övétől eltérő álláspontot), a hivatalos orosz irányvonallal egybehangzóan, elítéli Ukrajna nyugati katonai támogatását, ezzel szembeállítja a magyar álláspontot, amely egyébként az orosz érdekeknek kedvez (hiszen egy azonnali tűzszünet a szakmai közmegegyezés szerint az orosz katonai erők és pozíciók konszolidálásával járna), és mindezt – vagyis az orosz és magyar álláspont tulajdonképpeni egyezését – annak tudja be, hogy Magyarország a „keresztény megújulás bástyája”. Ne hunyjunk szemet afölött sem, hogy az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatás implicit elítélése mellett egyetlen szót sem olvashatunk az orosz agresszió kritizálásáról.

photo_camera Hilarion metropolita és Ferenc pápa találkozója. Fotó: Vatican News

Európa új evangelizációja

Na de hogyan függ össze az, hogy Hilarion Magyarországot „a keresztény megújulás bástyájának” nevezi, azzal, hogy az ország szerepet tölthet be a katolikus-ortodox közeledésben? Hosszú története van ennek a közeledésnek. Terjedelmi korlátok miatt legyen elég csak néhány kiemelt részlet. A különösen XVI. Benedek pápa trónra kerülése (2005), majd Kirill pátriárka megválasztása (2009) után erőre kapott katolikus-ortodox párbeszéd egyik csúcspontja a Vatikán és Oroszország diplomáciai kapcsolatfelvétele volt 2010 nyarán. (A korábbi kapcsolatok bonyolultságát jelzi, hogy erre mintegy két évtizedet kellett várni a Szovjetunió összeomlása után is.) Nem sokkal később személyes találkozójukon Hilarion metropolita, akkor a moszkvai pátriárka „külügyminisztereként”, közölte a pápával, „ hogy a katolikus egyház nem lesz egyedül a dekrisztianizált Európa új evangelizálásában, mert mellette lesz az orosz ortodox egyház, ‘immár nem versenytársként, hanem szövetségesként’”. Az évek óta tartó közeledés szárba szökkent: a konzervatív Vatikán-szakértő, Sandro Magister szavai szerint „ Róma és Moszkva közötti szent szövetség született . A közös cél: Európa ‘új evangelizációja’”.

A Vatikán ezzel egy félelmetes politikai szövetségesre talált – a kommunista helyett immáron új, „keresztény” birodalmi ideológiára váltó Oroszországban. Az orosz ortodox egyház ugyanis, hűen történelmi hagyományaihoz, az orosz állam kinyújtott karjaként tevékenykedett a cári, majd kommunista érához hasonlóan az új, putyini rezsim alatt is. David Satter – a hidegháború időszakában a Financial Times moszkvai tudósítójaként tevékenykedő, neves orosz-szakértő – szavaival:

„I. Kirillnek az orosz ortodox egyház új pátriárkájává való beiktatása … nem fogja megszüntetni az egyház Putyin-rezsimnek való alárendeltségét. Éppen ellenkezőleg, az egyház valószínűleg a diktatúra és a Nyugat-ellenes ideológia még erősebb támogatójaként fog megjelenni.” És valóban: a “keresztény értékek” iránt elkötelezettnek mutatkozó orosz vezetés éppen a Vatikánnal újra indított kapcsolatok szárba szökkenésének időszakában, 2009-ben likvidáltatta például Sztanyiszlav Markelov, Anasztaszija Baburova, Szergej Magnyitszkij, Natalja Esztemirova orosz ellenzékieket.

Befolyásolási művelet

Putyin Oroszországa számára a Vatikánnal való kapcsolatépítés valójában egy befolyásolási művelet része volt, amelyet annak érdekében indítottak, hogy megnyerjék vele a Moszkvával szemben a szovjet idők miatt hagyományosan idegenkedő nyugati konzervatív erőket, akik éppen ebben az időszakban kerültek hatalomra például az orosz geopolitikai szempontból kiemelt jelentőségű Németországban. Kristina Stoeckl szavaival: „Az orosz ortodox egyház antiliberalizmusa vonzó a nyugati konzervatív keresztények számára is, akik nehezményezik saját társadalmuk liberális és szekuláris jellegét. Ez különösen igaz az Európai Unió néhány újabb tagállamára, amelyekben a közelmúltban politikai jobboldali fordulat következett be. A gyorsan változó társadalmak miatti konzervatív ellenérzés gyakran párosul az EU és Brüsszel nemzeti ügyekbe való beavatkozásával szembeni általános ellenállással. Egyes európai jobboldali pártok nemcsak a hagyományos értékek antiliberális retorikáját vették át, hanem Putyin Oroszországát is a kormányzás tekintélyelvűbb megközelítése mintájának tekintik. Ebben az összefüggésben az orosz ortodox egyház ma aktív szerepet játszik az orosz külpolitikában és Oroszországnak a szekuláris Nyugat-Európával való szembenállásában.”

A Vlagyimir Putyin orosz elnök alatt éppen megújuló titkosszolgálati gondolkodás hasonlóan megannyi, a szovjet időszakban végrehajtott befolyásolási művelet módszertanához, megadta az ellenfélnek, amit az akart, hogy aztán az így kialakított függőségen keresztül szolgálja az orosz stratégiai érdekeket, amelyek tulajdonképpeni célja a nyugati szövetségesi rendszer megosztása és az európai biztonsági architektúra orosz geopolitikai érdekeknek megfelelő átalakítása. Az ortodox egyház felhasználásával folytatott nemzetközi orosz befolyásolási művelet kibontakozásához egészen konkrét politikai események is hozzájárultak. Németországban különösen fontos kihívásként jelentkezett az oroszbarát szociáldemokrata kormány bukása 2005-ben, amivel Putyin egy rendkívül fontos szövetségest veszített el a számára talán legfontosabb európai stratégiai színtéren, ráadásul egy kritikus időszakban.

Baráti fülek

Ekkor ugyanis, sőt már 2002 óta, tárgyalás alatt állt az USA által különösen szorgalmazott, Csehországba és Lengyelországba telepítendő NATO rakétavédelmi rendszer kérdése, amit Oroszország ellene irányuló fenyegetésként értékelt. Ugyancsak folyamatban volt az Északi Áramlat I gázvezeték megvalósítása, amellyel szemben az USA és néhány európai ország próbált minden követ megmozgatni. Putyin számára ezért – a Jamestown Foundation elemzőjének megfogalmazásában – nélkülözhetetlenné vált a konzervatív politikai tábor megszólítása Németországban, „annak érdekében, hogy a Kreml politikájával kapcsolatban baráti fülekre találjon.” Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy éppen erre az időszakra tehető a magyar jobboldal vezetőjének 180 fokos fordulata is Oroszország kapcsán: Orbán Viktor 2009-ben, egy hónappal (!) az orosz-vatikáni diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló hivatalos döntés előtt, ellátogatott Szentpétervárra és találkozott Putyinnal. Az orosz elnök számára ekkor már teljesen világos volt, hogy az elkövetkező néhány ciklusban egészen biztosan a magyar politikus fogja vezetni Magyarországot, aki emellett ráadásul már évek óta egyre fontosabb szerepet töltött be az „Európa rekrisztianizációját” zászlójukra tűző nyugati keresztény politikai körökben is.

photo_camera Kirill pátriárka. Fotó: NATALIA KOLESNIKOVA/AFP

Továbbá és nem mellesleg ezáltal egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki a Vatikánnal, legfőképpen a katolikus-ortodox közeledésben meghatározó szerepet játszó – és jelenleg a leendő pápaesélyesek között is számon tartott – magyar bíboros, Erdő Péter támogatásával. Hogy miért érte meg ez a szövetség a magyar kormányfőnek, arról egyelőre csak találgatni tudunk, azonban az orosz külpolitikai érdekekkel egyértelmű egyezést mutató magyar külpolitikai mozgások – például Ukrajna kapcsán vagy a Nyugat-Balkánon – geopolitikai természetű egyezséget sejttetnek. Mindenesetre tény, hogy a magyar miniszterelnök az orosz invázió megkezdése előtt (február 24.) alig két héttel (február 12-én) a következőket jelentette ki évértékelő beszédében: „A keresztény Európa saját belső gyengeségei és a külső csapások ereje miatt nagy bajban van. Úgy látszik, magam is úgy látom, a latin kereszténység Európában már nem is tud megállni a saját lábán. Az ortodoxia, a keleti keresztényekkel kötött szövetség nélkül aligha éljük túl a következő évtizedeket.”

Különös szavak ezek egy miniszterelnök szájából, amelyekről azonban mindeddig kevés szó esett. Figyelemreméltó, hogy a magyar kormányfőnek erre a nyilatkozatára, amely az ortodoxokkal való szövetség mellett tett hitet, csupán mintegy tíz nappal azt követően került sor, hogy Putyinnal való személyes találkozóján (2022. február 1-én) – saját későbbi szavai szerint – már látta, hogy az orosz elnök készül valamire. Mindez aligha lehetett véletlen elszólás, vagy súly nélküli kijelentés, annál is inkább, mert az orosz ortodox egyházzal kötött szövetség az ortodox egyház orosz állammal és annak titkosszolgálataival való hagyományos összefonódás miatt egyet jelent az Oroszországgal kötött szövetséggel. (Noha ez közismert tény, érdemes felidézni, hogy Konsztantyin Preobrazsenszkij, a KGB egykori alezredese, a szovjet és orosz titkosszolgálatok elismert szakértője 2007-ben megjelent könyvében például azt a kijelentést teszi, hogy a Moszkvai Patriarchátust „KGB-ügynökök irányítják,” és “teljes mértékben állami ellenőrzés alatt áll.”) Érdemes még azt is megjegyezni, hogy már jócskán zajlott az orosz-ukrán háború, amikor a magyar miniszterelnök még mindig kitartott amellett, hogy „a legtöbb remény ma az ortodoxokban van. Ők nem vitatkoznak, hanem hisznek. Mi [protestánsok és katolikusok] állandóan vitatkozunk”. Ezt követően a miniszterelnök az ortodox keresztényeket „a legfontosabb tartaléknak” nevezte a nyugati keresztények számára, hogy visszanyerjék vallási támaszukat.

Ezen új „szent szövetség” tagjainak politikai egymásrautaltságát mi sem érzékelteti jobban, mint Oroszország Szentszékhez akkreditált nagykövetének, Alekszandr Avgyejevnek az orosz elnök és a katolikus egyházfő 2019-ben tartott találkozója alkalmával tett kijelentése, miszerint „eljött az idő, amikor a katolikusok már számos problémát és fennálló kihívást nem képesek megoldani anélkül, hogy figyelembe vennék Oroszország politikai logikáját és ortodoxiánk tapasztalatait”.

John Allen, neves katolikus Vatikán-szakértő és tudósító ekkortájt világított rá ugyanerre az összefüggésre, ugyanakkor az ebben rejlő morális dilemmára is, mondván, hogy amennyiben a Vatikán globális erkölcsi vezető pozíciót akar magának, „akkor a Putyinnal és csapatával való együttműködés az egyetlen reális lehetőség.” Viszont „a kérdés, amely a jelek szerint Ferencre a jövőben is ránehezedik, az, hogy mennyi a túl sok – más szóval, mikor válik a rugalmasság és a pragmatizmus gyáva megalkuvássá. A válasz e kérdésre még nem született meg,” fogalmaz a katolikus szerző.

Tény, hogy a „globális erkölcsi vezetői pozíció” megszerzésére irányuló vatikáni manőverezés olykor felettébb ambivalens morális és politikai helyzeteket produkál. Így például a színfalak mögött már javában zajlottak az Ukrajnával szembeni orosz agresszió titkosszolgálati és katonai előkészületei, amikor Erdő Péter meghívására Hilarion metropolita 2021 szeptemberében a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nyitóalkalmán beszédet mondott – ahogyan a metropolita fogalmazott: Kirill moszkvai pátriárka áldásával. Arról a Kirillről van szó, aki néhány hónap múlva már az ukránok legyilkolására induló orosz katonákat buzdítja a következőképpen: „A világ jövője a szó teljes értelmében hazánk, népünk, egyházunk jövőjétől függ, mert hazánk ma azokat az értékeket védi, amelyek gátat szabnak a hitehagyásnak, vagyis az idők vége felé, az antikrisztus uralma alatt való elmozdulásnak.”

A Kirill pátriárka áldását közvetítő Hilarion metropolita elmozdítását a moszkvai pátriárka „külügyminiszteri” pozíciójából és Magyarországra helyezését sokan kegyvesztésnek értékelték, hivatkozva arra, hogy a metropolita, eltérően főnökétől, visszafogottságot tanúsított a háború kapcsán. Hilariont azonban tévedés lenne Kirill ellenzékeként kezelni, ahogy téves az az értékelés is, miszerint pusztán a pátriárka pénzügyeinek intézése miatt került volna Budapestre. Keveseknek tűnt fel, hogy a metropolita, közvetlenül Magyarországra helyezése előtt Budapesten járt, és megköszönte a magyar kormánynak, hogy Magyarország határozottan kiállt Kirill pátriárkának az Uniós szankciós listára való felvétele ellen, mondván, hogy „a politikai válság korszakában az egyház hangját nem szabad mesterségesen elnyomni”.

photo_camera Fotó: MIKHAIL KLIMENTYEV/AFP

Hilarion budapesti látogatásának politikai dimenzióját félreérthetetlenül előtérbe helyezte, hogy a magyarországi orosz nagykövet is fogadást adott számára. Hilarion egy neves, a katolikus-ortodox közeledésben fontos szerepet játszó, konzervatív katolikus szerző szerint is végletekig lojális volt Kirill pátriárkához, akinek az életrajzírója is volt. Ne gondoljuk továbbá azt sem, hogy feljebbvalójának, vagyis Kirillnek az engedélye nélkül került volna most sor a találkozóra közte és a pápa között. Ahogy azt se gondoljuk, hogy Kirill erre anélkül adott volna engedélyt, hogy ő pedig a saját „elöljárójától”, vagyis Putyin elnöktől ne kapott volna jóváhagyást. Azt is nehéz elképzelni, hogy a pápa és Hilarion budapesti minapi találkozójára mintegy véletlenül került csak sor, különösebb cél nélkül. Túl sok utánajárásra volt szükség ennek a találkozónak a létrejöttéhez ahhoz, hogy a szervezésbe ölt energiát pusztán udvariassági találkozásra pazarolják.

A vatikáni-orosz-magyar közös projekt

Noha az orosz ortodox egyházon belül többféle irányzat versenyez egymással, Hilarion titkárának fentebb idézet nyilatkozatából láthatjuk, hogy a volt ortodox „külügyminiszter” követi a hivatalos orosz irányvonalat, noha annak kétségkívül szofisztikáltabb szószólója. Jól jöhet ez akkor, amikor Oroszországnak egy békülékenyebb hangnem fog az érdekében állni, ha nem is éppen a Szentlélek hatására, hanem saját hadseregének katasztrofális teljesítményét és az Ukrajnának juttatott nyugati fegyver-szállítmányokat látva, egy kis szusszanás céljából. Hilarion szerepe egy esetleges „béke” közvetítésben megkerülhetetlen. Jó kapcsolatokat ápol az orosz vezetésen túl a katolikus-ortodox közeledésben az elmúlt évtizedekben kiemelt szerepet játszó Erdő Péter bíborossal.

„Történetesen” éppen az orosz vezetéssel kivételesen jó kapcsolatban lévő „békepárti” – és mint fentebb láthattuk: ortodox-párti” – Magyarországon tartózkodik. Magyarország régóta a vatikáni-orosz-magyar közös projekt része, “Európa keresztény megújulásának bástyája” , éppen ezért egy esetleges békítő folyamatban – Hilarionnal együtt- felértékelődhet a nemzetközi szerepe. A folyamatban játszott szerepe nem mellesleg felértékelheti az orosz-ortodox közeledésben Hilarionnal együtt fontos részt vállaló Erdő Péter magyar bíboros szerepét is, akinek ezzel viszont nagymértékben megnőnének pápaválasztási esélyei is. Ezt egészen biztosan örömmel fogadná Moszkva is, mivel ezáltal egy ortodoxokkal régóta szoros kapcsolatban lévő személyt tudhatna végre a pápai székben.

„A katolikus egyház és az ortodox egyház dogmatikailag olyan közel áll egymáshoz, hogy nekem személyes fájdalmat okoz, hogy a közösség nem teljes és tökéletes,” fogalmazott még 2010-ben Erdő Péter magyar bíboros, miután találkozott azzal az orosz ortodox Filaret minszki és szlutszki ortodox metropolitával, aki korábban a KGB ügynökeként az Egyházak Világtanácsa, a Keresztény Békekonferencia és nem mellesleg a Vatikán vezető tisztviselőivel kapcsolatos hírszerzési és befolyásolási műveletekben vett részt.

Az orosz-ukrán háború hátterén azonban nem minden katolikus örül a Vatikán ortodox egyházzal kapcsolatos, végső soron inkább megengedő politikájának. A neves konzervatív katolikus gondolkodó, George Weigel Kirill pátriárkának a háborús agressziót vallási célokkal felruházó szózata kapcsán a következőket jelentette ki: [Kirill pátriárka] „nyilatkozata … új mélypontot jelentett, amikor szándékosan keresztény jelképekre hivatkozott, hogy meghamisítsa az Ukrajnában zajló eseményeket. Az Isten dolgainak ilyen szándékos, eltévelyedett használatára a szakkifejezés az istenkáromlás. . A Vatikán az 1960-as évek eleje óta odavan az orosz ortodoxiával való kétoldalú szövetség gondolatáért. Bármilyen nemes szándékok is voltak emögött, ez egy esztelen vállalkozás volt, és itt az ideje az ökumenikus újraindításnak. Ha a bolygó két legmegvesztegethetőbb, legkorruptabb szervezete – a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a FIFA, a világ futball-hegemónja – megszakíthatja kapcsolatait Oroszországgal annak halálos agressziója miatt, akkor a Vatikán is igazán megtehetné, hogy közli Kirill pátriárkával, miszerint a Szentszék ökumenikus kapcsolatai az orosz ortodoxiával mindaddig szünetelnek, amíg Kirill el nem ítéli Ukrajna megszállását, és ezzel nem bizonyítja, hogy nem Putyin bábja.”

Alighanem ezek a megállapítások érvényesek lehetnek arra a Hilarionra is, aki védelmébe vette Kirillt, és aki fontos szerepet játszott a nyugati közvélemény oroszpárti „megdolgozásában”. Márpedig a nyugati közvélemény befolyásolására is alapozva kalkulált úgy Moszkva – tévesen -, hogy megéri számára megindítani az Ukrajnával szembeni inváziót, mert nem fog egyöntetű nyugati elutasításba ütközni.

Mindezek hátterén nehéz elhessegetni azt a benyomást, miszerint ami most a szemünk előtt zajlik orosz részről, valójában semmiben nem különbözik a szovjet időkben megismert „békeharctól”, amikor Moszkva kísérletet tett arra, hogy relatív katonai előnyt kovácsoljon a maga számára a nyugati közvélemény háborúellenes, a nyugati fegyverkezés visszafogására irányuló manipulálásán keresztül. (A közelmúltban számolt be egyébként a Washington Post arról minősített orosz titkos dokumentumok alapján, hogy Moszkva „háborúellenes” koalíciót akar létrehozni a szélsőjobboldali AfD és radikális baloldali politikusok részvételével. Ne gondoljuk tehát, hogy a módszer kiment volna a divatból.) Mint láthatjuk sok esetben még a szereplők is azonosak, a módszer pedig mindenképpen ugyanaz. Nagy kár és rendkívül komoly hiba volt egy későbbi háborús bűnössel „szent szövetséget” kötni. Még végzetesebb tévedés lenne ezt a félresikerült szövetséget egy újabb befolyásolási műveletben való közreműködéssel feltámasztani.

Buda Péter, volt nemzetbiztonsági főtiszt

Peter Budi

Pjetër Budi (1566 – December 1622), was a prominent Albanian writer and a Catholic bishop. He is known for his first work “Doktrina e Kërshtenë” (The Christian Doctrine), an Albanian translation of the catechism of Robert Bellarmine, which was published in Rome in 1618. [1] In 1599 Pjetër Budi was appointed Vicar General of the Catholic Church in Serbia, a position he held for seventeen years. Later he was appointed bishop of Diocese of Sapë and Sarda. [2]

Budi was born in Gur i Bardhë in the Mat region, and is a noted and respected figure in Albanian cultural history. In addition to his political and religious activities, he published four books in Albanian, a rarity at the time, and was the first Albanian writer to publish a substantial amount of poetry in Albanian, some 3,300 lines of it. [3]

He trained for the priesthood at the so-called Illyrian College of Loretto, south of Ancona in Italy, where many Albanians and Dalmatians of renown went to study. At the age of 21, he was ordained as a Catholic priest and was sent immediately to Macedonia and Serbia under the jurisdiction of the archbishop of Antivar, where he served various parishes for an initial 12 years. in 1610, he was referred to as chaplain of Christianity in Skopje and. in 1647, as chaplain of Prokupolje. In Kosovo, Budi came into contact with Franciscan Catholics from Bosnia. These connections proved fruitful in later years for his political endeavors to mount support for Albanian resistance to the Ottoman Empire. In 1599, Budi was appointed vicar-general (vicario generale) of Serbia, a post held for 17 years. As a representative of the Catholic Church in the Turkish-occupied Balkans, he lived and worked in what was no doubt a tense of political atmosphere. His ecclesiastical position was in many way only a cover for his political aspirations. In 1616, he traveled to Rome, where he resided until 1618 to oversee the publication of his works. On 20 July 1621, he was made bishop of Sapa and Sarda (i.e. of the Zadrima region of northern Albania ), and returned to Albania the following year. [4] On 22 August 1621 he was consecrated bishop by Ottavio Bandini , Cardinal-Bishop of Palestrina , with Luca Alemanni , Bishop Emeritus of Volterra , and Giovanni Antonio Santorio , Bishop of Policastro , serving as co-consecrators . [5]

Péter Mansfeld Monument

What appears to be a piece of expressionist art—a man falling headfirst towards the pavement—is actually a memorial for a Hungarian revolutionary, Péter Mansfeld, who was martyred for the cause in 1959.

The Hungarian Revolution began with students, who mounted a peaceful demonstration against the Soviet regime in Budapest on October 23, 1956. Unrest had been brewing for some time, evidenced by the 200,000 people who turned out to call for an independent Hungary. They dismantled communist icons and flags throughout town. Many of the activists were just teenagers, including Péter Mansfeld, then just 16 years old.

When protest leaders attempted to storm the Radio Budapest building to broadcast a list of their liberation demands, they were stopped by the Soviet Secret Police. The crowd grew unruly, the police opened fire, and all hell broke loose. Central Budapest was a war zone for the months to come, the streets lined with burning cars and police barricades.

The Soviet police attempted to hide their weapons throughout the city in places like empty ambulances, but the protesters found and stole them. As the revolution was winding down, Péter Mansfeld and four other teenage freedom fighters continued hoarding guns and grenades in the event the rebels needed them again. They broke into the Minister of the Interior’s villa to steal ammunitions, and narrowly escaped a plainclothes police officer on their way out. In 1958 they stole a car and kidnapped a police officer on another weapons mission. The youngest of the revolutionaries grew frightened as the authorities circled closer on the five boys, and told his parents, who, as loyal communists, turned them in immediately.

While police were investigating the site where the guns were hidden (beneath Budapest Castle), Mansfeld made an escape, leaping from a 13-foot-high ledge in the Rose Hill neighborhood and breaking his hand in the process. This escape was futile though; he was found the very next day.

Mansfeld had been arrested earlier in the month for stealing a car and disseminating anti-Communist leaflets on the street. These offenses, coupled with charges of abduction, theft, harboring arms, and committing violence against the state were evidence enough of his deviance. The Soviet government planned to make an example of the five young rebels.

It was determined that Mansfeld and his companion, József Blasko, were the ringleaders. The prosecution urged the judge not to go easy on the accused because of their age, but instead to order the most “draconian rigors” possible for the political traitors. Blasko was given a life sentence, while Mansfeld was sentenced to death. Because he was only 17, he would live out the rest of his short life in custody of the Soviet Secret Police. Mansfeld was held and tortured in jail until after his 18th birthday, when he was hanged. The execution was allegedly botched, and it took the young revolutionary 13 agonizing minutes to die.

Péter Mansfeld became an icon of the revolution, especially the thousands of teenaged martyrs who died for Hungarian independence. This statue, and one in Veronika Park, commemorate the national hero’s sacrifice. This statue on Szabó Ilonka Street is sometimes called “Man Falling Into Death.” It depicts Mansfeld plummeting through the air in his fall at Rose Hill, twisting in fear towards his ultimate end.